Második: Feleszmélés

Üdv újra :D

Íme a második :) Véleményeket szívesen fogadom ^^

Mundus contritum

Második fejezet

Feleszmélés

„– Tudod, miért kérdeztem ezt most tőled? – tudakolta végül.

– Nem – nézett rá félve. Ebből sosem szokott jó kisülni.

– Azt szeretném, ha mostantól a Roxfortba járnál – Hermione sikítani akart. Az apja az ellensége közé küldi, egyenesen Dumbledore-hoz?! Hát mindenképpen meg akarja ölni? – és onnan kémkednél nekem. ”

Azt mindig tudta, hogy nem az apja kedvence – hiába ő az egyetlen rokona –, dehogy meg is akarná ölni? Nem, erre még ő sincs felkészülve! Rá akarta vágni, „Köszönöm, inkább kihagynám, de azért nem ölsz meg, ugye?” de inkább elfojtotta ez irányú érzéseit. Apja amit kitalált, azzal úgyse lehet szembeszállni. Minek próbálkozzon hát? Csak megspórol magának pár átokkal kevesebbet – úgy vélte, igazán nem nagy veszteség.

Ezután a beszélgetés igen rövidre lett vágva. Javarészt, csak olyan tényeket közölt, miszerint mikor indul, mi történik vele, ha lebukik.

– És mi van a szünetekkel? – sietett még gyorsan megtudni – Egyeseket érdekelni fog a hollétem, ha pedig nem válaszolok nekik, azzal gyanúba keverném magam – Apja mélyen ülő szemei megvillantak, ábrázata elsötétült.  Hermione csendben szidni kezdte magát hülyesége miatt, miközben felállt. Csodálkozott, hogy még nem fetrengett a kedvenc Cruciatusa, vagy valami hasonló ínyencség alatt. Tiszteletteljesen megdöntötte búcsúzásképpen, de közben már várta a büntetését. Ám az váratott magára.
– Lásd, mily kegyelemben van részed – dörmögte mély baritonján.

– Uram, nem érdemlem az irgalmát – válaszolt alázatosan. Nem azért, mert valóban így érzett, hanem mert várták tőle. Grindelwald elfogadóan bólintott.

– Emeld fel a fejed, Hermione – utasította.  – Azt akarom – kezdte aztán megtévesztően lágy hangon –, hogy emlékezz erre az arcra! – Tekintetével parancsolta, hogy ne vegye le róla a pillantását. A következő minutumban kiküldött rá egy átkot. Hermione látta, ahogy száguld felé a vörös szín, s kényszerítette magát arra, hogy ne védje ki. Ez most a fegyelmezés ideje – nem az ellenkezésé. – Azt akarom, hogy emlékezz erre helyre! – Térdei megremegtek, majd összecsuklottak, test üvöltött a kíntól, ahol a vagdalkozó eltalálta, de szemét nem emelte el a férfiról. – Azt akarom, Hermione, hogy emlékezz arra, hogy te Grindelwald vagy! – Újabb ártások sora következett, de most már nem akarta elhárítani. Semmi mást nem akart, csak csendet és békét végre. Hermione mégis elkezdett feltápászkodni, bár a csendet csak fájdalmas zihálásának hangja törte meg. A férfi megvárta, míg felállt, majd méltóságteljesen ő is felemelkedett, és lassan lesétált hozzá. Kezét a vállára emelte, majd hozzáhajolva kezdett suttogni. – Végül, Hermione – susogta –, azt akarom, hogy sose felejtsd el, hogy kinek tartozol hűséggel – Azzal közvetlenül, pálca nélkül sújtotta őt a testkontaktus miatt felerősödött nyers fájdalommal. A kín ezerfelé robbantotta valósága szilánkjait, de szeme még mindig nem hagyta el a másikét. Ezután már nem maradtak szavak, csak a mérhetetlen gyötrelem hangjai, s ahogy újból hűséget esküdött urának.

És sosem feledte kínzója kilétét...

***

Hermione lassan haladt a kihalt folyosón. Szolgák már elvonultak saját részlegükre, az egyetlen fényt s zajforrást, az éjszaka nyugalmát a falon végigfutó fáklyák adták. Hermione, miközben óvatosan egyik lábát a másik elé helyezve lépkedett csendesen hálát mondott a monoton, tompa hangnak. Igyekezvén elfelejteni lassúságának okát, Hermione egyedül a zajra koncentrált.

Shh... Tapp...

A láng táncot járt a mögötte lévő burkolaton, akárcsak egykor a barlang falain az őskorban, amit a lány az egyik könyvében látott.

Sistergés, roppanás – közben ismételten feljebb csapott a kis lángcsóva. Hermionét a látvány egy kicsit magára emlékeztette; ő is pont ilyen apró, haldokló, de sosem elhaló láng volt belül.

 Állandó kudarcok érték, s végül a gyötrelem az egyik vezér érzelmévé vált. De akárcsak a Nap – az a csodálatos, sosem nyugvó égitest –, akárcsak ez a kis szelet belőle, a remény sosem aludt ki a lelkében. Sosem ragyogott annyira, de el sem hagyta sosem.

Habár folyton megpróbáltatások érték, vagy ő bántalmazott másokat, habár a bűntudat lenyomata folyton ott lappangott benne, habár a szemei olykor már vörössé váltak a testet elöntő gyötrelemtől, valamiért sosem felejtette el a szíve a reményt. Mikor már feladta rég feladta, s csak a parancsok miatt volt életben, mikor már könyörgött volna a megváltásért, azaz ostoba és elvetemült, önkínzó szíve, akkor sem hagyta feladni. Akárhányszor lökték földre, a Sors, mintha csak vele akarna kötekedni, meglengette előtte a jobb élet lehetőségét, egy hangyányi esélyt arra, hogy ennél a jelenlegi helyzetnél már csak jobb lehet. S ő, a lehetetlenül idióta szerencsétlen kapva–kapott a lehetőségen, hogy aztán a Sors csúfolódva és nevetve pont oda lökhesse vissza, ahol volt. S hiába akarta egy csúnyább pofáresés után megreformálni szívét, az csak makacsul előretörve igyekezett előre egy jobb élet reménye felé.

Miközben csak az járt a fejében, hogy nem hagyhatja magára Grindelwald kegyetlenkedéseinek áldozatait, hogy nem hagyhatja, hogy haláluk pillanatában csak a könyörtelenségre és a reménytelenségre gondolva végezzék. Helyette felállt, s ő maga kínozta meg őket. Tudta, hogy külső szemlélőnek ez mindent logikát nélkülöző tett, tudta, hogy maga az áldozat se lát benne többet egy könyörtelen gyilkosnál. Ő egy ugyanolyan szörnyeteg a szemükben, mint maga Grindelwald, aki kiadta a parancsot. De ő tisztában van azzal, mi az igazi fájdalom; látta és tapasztalta ki is az apja. Így ő lett a gyilkos, az egyik „legjobb” és erősebb szörnyeteg.

A száraz igazság azonban az volt, hogy miközben az járt a fejében hogy megkíméli őket még több kíntól, valójában ő okozta a legnagyobb gyötrelmet; Mert valójában ugyanolyan volt, mint az apja; ugyanolyan kegyetlenül kínozta meg őket, sőt néha még jobban is. Az egyetlen különbség az volt közöttük, hogy míg apjának pontos fogalma volt róla, miért is ilyen vérszomjas a mugliszületésűekkel szemben, addig ő egy hamis téveszmében próbált hinni; azzal, hogy ő nem olyan féktelenül gyilkolja őket le, azok megmenekülnek és ő mégsem lesz olyan, mint Grindelwald. Azonban azt felejtette, hogy a legfájdalmasabb, ami a testi kínon kívül eshet velük, azaz, hogy látják ellenségük és gyilkosuk szánalmát, miközben ő nem más, mint egy Grindelwald bábja közül.

Hermione pedig csendben hálát adott a szolgák előzékenységének és előrelátásának, amiért nem oltották el a fényeket, s közben lassan továbbindult a szobája felé.

***

Hermione kinyitotta karamellszín szemeit figyelve a mennyezeten elterülő elvarázsolt csodát, a bárányfelhők egyszerű nagyszerűségét, amit megvilágított a halvány Nap odavetülő fénye, a rózsaszínné színezett eget, amibe belekeveredett az égkékje, néhol lilás árnyalattá varázsolva azt.

Pár percig csak némán szemlélte az elé táruló természetnek nyers szépségét, majd lassan feltornázta magát ülőhelyzetbe, majd óvatosan felegyenesedve teljesen fel is állt. Meglepte, hogy teste nem ordított azonnal „Mars vissza ágyba, de azonnal ”–t. Habár emlékezett, hogy tegnap még úgy, ahogy rehabilitálta magát, de tekintve akkori szellemi teljesítményét igencsak csodálkozott, hogy ennyire jól sikerült. Az ágyon azonnal, hogy kikelt belőle egy automatizált tisztító varázslat söpört végig, majd örvényként haladva a szoba egészén keresztülhaladt, feltakarítva ezzel a tegnap otthagyott apró vértócsákat.

Elhaladt a kényelmes kanapé mellett, amelyben esténként annyit gubbasztott, élvezvén, hogy a napi stressz azonnal távozik, ahogy elhelyezkedik benne, ahogy kandalló melege és egyik könyvének a világa azonnal magába szippantja egy nyugtató utazásra elvíve őt. Elment könyvtárszoba mellett ahova, ha egyszer belépett, csak a kötelességek riaszthatják ki. Elérvén a célt, kinyitotta a ruhásszekrényét, előhalászva belőle egy térdig érő fekete szoknyát, hozzáillő mélykék inggel. Épphogy csak magára erőltette a harisnyát és a ruhákat, azonnali kopogásra lett figyelmes.

c Kisasszony, kérem! – Egy pillanatra Hermione megdermedt majd, gyorsan összeszedve magát odalépett ajtajához.

– Jó reggelt! – köszönt kimérten az előtte álló gyorsan sápadó öreg komornyiknak. Franz bánatosan állt előtte, szeme alatt óriás karikák óhajtották jelezni a kedvezőtlen bánásmód utóhatásait.

– Jó reggelt, Úrnőm! – hajbókolt. – Elnézését kérem a zavarásért, de sürgős üzenetet kell Önnek kézbesítenem

 – Mifélét? – keményedett meg amúgy is kimért arca. Franz lesütött szemekkel nyújtotta át a vastag borítékot. – Rendben, átadta. Mit akar még itt?

– Van még valami, Úrnőm. Az apja elmenetele előtt beszélni óhajt Önnel – válaszolt halkan. Szeme aggódva pásztázta a lány arcát, de annak kifejezéstelen fizimiskáján nem sok látnivaló érzelem volt. Nem olyan, amilyet az idős öregember egy fiatal hölgytől várt volna el, aki ilyen környezetben nőtt fel.

– Még valami, Franz? – tudakolta lappangó idegességgel. Franz kiszúrta, így elnézést kérve elbocsátását kérte. – Menjen, amíg meg nem találom átkozni, amiért az időmet pazarolja – vetette oda válla felett, de közben már meg is fordult és becsukta az ajtót maga után. Szeme fáradhatatlanul a fürkészte a tömött kopertát, hátha abból meg tudja, mit rejt. Nem is értve, miért habozik feltépve azt kezdte szemlélni a benne lévő vastag aktát, miközben lehuppant az ágyra.

Fürkészve nézte a lapokat, mint aki valami rosszul lát. Mert ugye nem lehet igazi, ami benne van. A végsőkig próbált hinni benne, hogy apja csak viccelt – mintha amúgy szokott volna –, és valójában nem is akarja legnagyobb ellensége lába elé dobni. Azonban elég volt csak az első sort elolvasnia, rögtön szertefoszlott benne minden hit.

Háromszáznegyvennyolcadik küldetés:

Kategória: A

Típus: A036

Feladat: Beszivárgás a Roxfortba

Cél: Információszerzés és Malfoyok, Blackek, Lestrange-k és a többi ígéretes követő beszervezése

Indulás: 1943. július harmadika

Érkezési hely: Emiliáni St. Jeromos Gyermekotthon

Adatok:

Név: Hermione Felicia Granger

Vérstátusz: Aranyvér

Kor: 17

Előző iskola: Dumstrang

Áthelyezés oka: A szülők Grindelwald ellenszegültek, ezért kivégezték őket.

Hermione úgy érezte kihúzták alóla a talajt. Szédült, a torkában egy gombóc keletkezett, ami szíve kellett, hogy legyen, máskülönben nem dobogna ennyire veszett módjára. Hányingere volt, s nem volt benne biztos, hogy egyáltalán lábra bír e állni – már dicsérte előrelátását, hogy ülve kezdjen neki. A legfőbb adatokat tartalmazó előlaptól is kezdett már hányingere lenni, pedig még bele sem nézett a többi lapba. Bár sejtette, hogy az csak pár infó azzal kapcsolatban, hogy minden rendben menjen majd – nem mintha Grindelwaldot érdekelné, ha esetleg még sincs így, de egy pillanatig szerette volna felejteni ezt az egész nyűgöt, és egyszerűen csak megállni és pihenni egyet. Csak picit normálisnak lenni. Miért olyan nagy kérés ez?

Aztán halvány balsejtelem folytán megigézett magának egy naptárat: július másodika volt.

***

Szóval ez lenne az Abszol út.

Hermione végignézett a hatalmas emberhullámon és egyszeriben melege lett. Sosem volt talán még ilyen nagy tömegben, főleg nem nappal. Azok a rendezvények, amelyeken részvett mind hasonló alakok voltak, mint ő – romlott, fenékig elmerülve a hatalomnak nevezett szennyben. Sose érezte magát kisebbnek, vagy épp kevesebbnek köztük, de itt, ennyi normális, tiszta ember között úgy érezte, mintha fulladozna. Ő, Hermione Grindelwald beijedt „pár” ártatlantól. Az apja körberöhögné – vagy megátkozná. Azt megértené – ó, de még mennyire! –, hogy lenézi őket, sőt undorodik tőlük, de hogy irtózik a közelükbe menni, mert mocskosnak érzi magát köztük? Nem, Grindelwald sosem tűrte az ostobaságot, és ez, annak számított. Erősen.

Megacélozva magát, arcát az elbűvölőség és barátságosság maszkjába kényszerítette, miközben indult lassan. Betért először a Gringottsba, ahol egy nagyobb mennyiségű pénzt vett fel, újonnan kialakított széfjéből, ahová apja egyik dolgozója áthozatott egy csomó galleont. Ezután a Madame Malkin szalonjába igyekezett. Zavarta a rengeteg ember, aki akárcsak futólag, de ránézett. Úgy érezte, hogy tudják. Persze, ez pont olyan lehetetlen volt, mint amilyennek hangzott – hiszen Hermione sosem léphette át a birtok kapuit apja vagy egy fedőbűbáj nélkül –, de mégis frusztrálta a gondolat, hogy ennyire ki van szolgáltatva az idegennek. Talán pont e miatt a zavar miatt nem vette észre azonnal, hogy frontálisan ütközik valakivel, csak amikor már késő volt.

Ijedten hátratántorodott, hogy amilyen gyorsan csak tudja, megszakítsa a fizikai kontaktust, de az ütközés, majd a lépés lendületétől elvesztette az egyensúlyát, és elkezdett dőlni. Egyenesen egy szerencsétlen járókelőre, aki dühösen méltatlankodott az őt ért sérelem miatt, míg észre nem vette, hogy felborítója igencsak lány volt, így nem kéne elküldeni senki anyukájába.

– A hölgyemény anyukája köszöni jó egészségnek örvend – állt fel hirtelenmód lehiggadva. Más ember most biztosan szégyellené magát, de ő, a konfliktusok és a bosszú világában felnövő, igencsak otthon érezte magát. – És köszönöm kérdését, én is tökéletesen jól vagyok. Esetleg Ön rosszul érzi magát? Nem? Nagyszerű. Akkor, viszlát – Fordult el, csakhogy másodszorra is belesétáljon ugyanabba, aki miatt az iménti konfrontáció megtörtént. Aki végignézte, hogy elesik, és ahelyett, hogy felsegítette volna, inkább vigyorogva végignézi, az egész balhéz, ráadásul páholyból, mintha nem is miatta lett volna ez az egész. Az előbbi férfi hebegve elnézést kért, majd legyőzötten arrébb vonszolta magát – mintha az ő hibája lenne az egész, akit fellöktek. Hermione közben már az előtte vigyorgó vadkörte módon somolygóra bámult, és szemöldök ráncolva kérdezte.

– Jól szórakoztál?

– Az nem kifejezés – vágta rá. Hermione magában legyintett egyet, előbbi harciassága már a múlté volt, semmi kedve nem maradt kötekedni. A célt végül is elérte; többé már nem volt ideges, csak kedvetlen. Megfordult, hogy távozzon, de mai napja jelenlegi fénypontja, megszólalt. – Egyébként Black vagyok, Cygnus–

– Csak szeretnél – ütötte tarkón a srácnak a kiköpött hasonmása. Fekete ragyogó íriszei vannak, állapította meg, miközben amaz kikerülte valószínűleges testvérét, és elé állt. – Cygnus Black vagyok, ez a félnótás pedig itt mögöttem az öcsém, Orion. Örvendek – nyújtott kezet. Hermionénak felcsillant belső szeme, valahol a tudata legmélyén. Hé, ha ez így folytatódik, még a végén ők jönnek hozzám, és nem nekem kell őket felderítenem! Orion kikerülte a bátyját, és elém állt, hogy ő is kezet nyújthasson.

– Orion vagyok, mint már tudod – nézett rondán a háta mögött állóra. – És te, szép hölgy? – Ó, hogy ki is vagyok én? Én vagyok Grindel... Hermione erőszakosan elfojtotta szarkasztikus énje viccesnek szánt beszólásait, majd elemzőn összevonta a szemöldökét. Megéri ez nekem? Nem lesz ebből baj? Kétségeit megerősített okklumenciájának pajzsa mögé rejtette, amit még indulás előtt gyakorlatokkal biztonságosabbá és még bevehetetlenebbé tette.

– Hermione Felicia Granger vagyok, örülök a találkozásnak – mosolygott rájuk reményei szerint barátságosan.

– Granger? – húzták össze a szemöldöküket egyszerre. Arcukról egyszeriben lefagyott a mosoly, és egy komorabb, majdhogynem undorodó arckifejezés vette át rajta a helyét. Hermione nem értette most mi van. Mi történik? Azt eszébe jutott; A Black család hihetetlenül aranyvér mániás. De mire a tiltakozó szavak kiszökhettek volna az ajkán, Orion megszólalt.

– Hermione, mugliszületésű vagy?

Ebből hogyan magyarázom ki magam?

Folytatása következik...