*
– És
miért a mi árvaházunkba jött végül? – húzta fel orrát az előtte ülő.
– Mint
említettem, nem sok választásom volt, asszonyom – válaszolt halkan,
bocsánatkérőn. Belül azonban már forrt a dühtől. Ostoba muglik! Mintha itt akarnék lenni, mintha egy levegőt akarnék
szívni a társadalom mocskával! Örülhetnének, hogy egy olyan régi és dicső
tisztavérű család leszármazottja, mint én, rápazarolom az időmet!
– Mit is mondtál, kedvesem, honnan
jöttél? – Nem lehet ennyire értetlen! Hányszor kell még elmondani?
– Worthingből,
asszonyom.
– Hmm –
Az asszony tűnődve szívta be az alsóajkát, és azt rágcsálva meredt valahová
Hermione fölé elgondolkodva. – Tudja, kedveském, manapság rengeteg szörnyűséget
lehet hallani. Nem mintha én mindent elhinnék, dehogy! – rázta fejét az ifjabb
felé. – Azonban azok a mostani tragédiák! És azt mondja, kedves... Mit is
mondott mi a neve?
–
Hermione.
– Igen,
szóval Hermione, azt mondja ön tanúja volt egy ilyesminek? Sőt, áldozata?
– Igen.
Ott vesztettem el a családomat – helyeselt halk, szomorúsággal átszőtt hangon.
Az homloka gondtól volt terhes, szemeit lesütötte, teste pedig az iszonyattól
rázkódott meg. – Szörnyű volt... egyszer csak megjelentek azok az alakok, és
mindenfélét elkezdtek kiabálni, miközben édesanyámékat a földre kényszerítették,
és... – Mély átérzéssel kezdte, teste akaratlanul meg-megremegett, arca síri
volt, de közben el-elszabadult egy-egy könnycsepp, ami lefolyva új utat
keresett magának. Fejét lassan felemelte, s könyörgően bámult a döbbent
asszonyságra. Nem folytatta. Nem tudta folytatni. – Kérem, ne kérje, hogy el
kelljen mondanom! Ne kérje, hogy újra átéljem! – rimánkodott az iszonyattól
eltorzult arckifejezéssel. Az asszony látva a másik nyilvánvaló fájdalmát és
vonakodását, inkább abbahagyta a faggatást, és a másik mellé guggolva
rásimította annak vállára a kezét.
– Shh,
semmi baj – suttogott aggodalmasan. – Most már biztonságban vagy, itt már nem
érhet baj – ígérte, s védőn átölelte a másik törékeny alakját. Hermione a fejét
odasimította a másikhoz, miközben még keservesebben kezdett zokogni a gyásztól.
Egyedül ő tudta, hogy a fintor az arcán nem a sírástól van, hanem a visszafojtott
somolygástól.
Egy - null az én javamra.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése