Negyedik

Helló! Nem szabadkozom, tudom, hogy megérdemlem a letolást, hogy ennyire elhanyagoltam az írást. Azért remélem maradt még olvasó -- ez most nekik/nektek szól: Boldog Karácsonyt és Jó olvasást! Ez az én ajándékom nektek ^^"

 Tanulság: 

 

<b> Nem mindenki áldozat, akit annak hiszünk, és nem mindenki hős, akit annak remélünk. </b>

Mundus contritum

Negyedik fejezet

Megrökönyödve bámult a fürdőre – a koedukált fürdőre. A mögötte jövő kislány csoport azon nyomban belé rohant, de ő ott állva, ledermedve fel sem fogta.

Nincs elválasztva. – A szeme egy meztelenül rohangáló kisfiúra esett. – Nincs, egyáltalán nincs.

– Hermione? – érintették meg a vállát. Enyhén sokkosan próbált az őt megszólítóra figyelni. – Talán valami gond van?

– A... – mutogatott az előtte lévő helyiségre enyhén pánikolva, hátha megértik a problémáját. Újra nekigyürkőzött a mondatnak, de csak valami nyöszörgésszerű hang jött ki rajta. Nyugalom, Hermione, nyugalom. Te aranyvérű vagy, viselkedj is annak megfelelően. Másodszorra már sikerült összeszednie magát annyira, hogy valamikori anyja se akarná lefejezni azért, mert nem viselkedik megfelelően. – Szóval a fürdő koedukált. – Nagyszerű, Mione, sikerült megállapítanod a nyilvánvalót.

– Igen, az. – A körülötte lévő lányok értetlenkedve pislogtak felé. Tényleg nem értik. Miért nem értik? Jessica idegesen igazgatta magát, miközben még idegesebben nézett felé. Nagyon menni akart már fürödni. Hannah, helyrerakás céljából finomnak nem mondható mozdulattal oldalba bökte. Hannah a szomszéd szobában lakó lány volt, és ő se kedvelte Jessicát túlzottan. Jó lány, csendes, Hermionénak szimpatikus volt – a haját idegesen csavargató és a fiúk felé kacéran kacsingató Jessicával ellentétben. Kate szemében egyszer csak világosság gyúlt, miközben megszorította a Hermione kezét, és figyelmeztetően a veszekedni készülő párosra nézett.

– Te még nem fürödtél koedukáltban, ugye? – Mione bólintott. Kezdte úgy érezni, mintha ő reagálta volna túl. De az nem lehet, ő normális. Ez a helyzet nem az. Ezt kérdést nem kellett volna feltenni, nyilvánvalónak kellett volna, hogy tűnjön. Az lenne a normális, ha nem kellene abban fürödniük.

Mégis, most kezdte úgy érezni, mint aki bolhából csinált elefántot. Biztos valami elkényeztetett nemes kisasszonynak nézik most, hogy még ilyenről sem hallott. Menteni vágyva a menthetőt, nagy bátran elindult elsőként a zuhanyzók felé. A lányok vállat vonva követték, valószínűleg elkönyvelve őt valami komikus dívának

***

Hermione fáradtan rákönyökölt az asztalra miközben szemeit kábán az előtte megállás nélkül fel s alá sétálgatóra meresztette.

–  Meddig akarod ezt még folytatni? Nem elég neked az, hogy holnap is hajnalban kelünk?– A másik azonban ügyet sem vetve rá folytatta a céltalan körbe-körbemászkálást. Hermione most a másik oldalról próbálkozott megközelíteni. – Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy rád küldöm – mutatott az ölében fekvőre.

Amaz érzékelve gazdája hangulat változását, morogva fejezte ki, hogy tessék csak őt békén hagyni. Erről a lány kezébe belemerülő karmok is nyilvánvaló jelet adtak bizonyításképp. Hermione belenézett a másik figyelmeztetően megvillanó sárga íriszeibe, és egy pillanatra megint elöntötte azaz érzés, hogy a másik túlságosan is intelligens ahhoz, hogy egyszerű állatnak lehessen minősíteni. Lehet az egy bármennyire is ritka és különleges faj leszármazottjának egy példánya, akkor is irreálisan értelmes. Kezdve kifejező viselkedésével, vagy reakcióijaival a neki adott utasításokra. Végigsimította a pici hátát, és újra végigvette az olvasottakat:

„Semper mutabilibus: Egy rendkívül ritka faj, ami a kihalás szélén van már a rájuk vadászó varázslók miatt, akik különleges bundájuk és varázserejük miatt kutatják kísérletezés és értékes kültakarójuk felhasználásának céljából. Nevét az állandó testváltoztatásáról kapta, ami annyit tesz: örökké változó.”

Kizárt, hogy valaki ennyire paranoiás legyen, hogy ezt mind beképzelje – ezt nyilvánvalóan tudta még az ő múltjával is. Kivéve persze, ha idő előtt megbuggyant. Végigvéve az életét, már ezt sem tartotta kizártnak.

– ...oké? – Hermionénak a pillanatig fel se tűnt, hogy elbambult, csak most, mikor a lány figyelemfelkeltésképp meglóbálta kezét az arca előtt.

A másik közeledésétől Hermionénak beindultak az életösztönei, és paranoidmód hajolt hátra, miközben kezei automatikusan a „veszélyforrás” felé lendültek, testtartása pedig az alapvédekező állást kezdte felvenni. Csupán annak köszönhette, hogy nem követett el fatális hibát, hogy a belediktált civil viselkedés alapjait anno elsajátította – ami egyértelműen nem írt olyanról, hogy halálra kell rémülnünk az úgynevezett barátainktól vagy halál nyugodtan lefegyverezzük őket egy olyan harcművészeti stílussal, amit elég ritkán használnak a szegény, árva gyerekek, és még kevésbé a megrögzött mágiamániás varázsló palánták.  Időben le tudta rakni a kezeit maga mellé, mielőtt puszta reflexből és színtiszta paranoiából leütötte volna az előtte álló Hannát, aki döbbenten szemlélte a hátraugrását.

– Mione? – Hát, legalább megválaszoltam az arra vonatkozó kérdésemet, hogy lehetséges, hogy valaki ennyire paranoiás legyen. Az a tekintet mindent elmondott tulajdonosa gondolatairól. Arról, ahogy felmérte a helyzetet – és Hermione legnagyobb sajnálatára jól –, és most nem tudja, hogy mit gondoljon. Hiszen egyértelműen nem így viselkedik egy sajnálatra méltó, árva fiatal leány. Természetesen pont én fogtam ki azt az embert, aki ezt nem menőnek gondolja, hanem halálra rémült tőle. Tipikus.

Hermione egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy felejtésátkot szór a másikra, hiszen mit lehet tenni egy ennyire szerencsétlen helyzetben? De aztán eszébe jutott, hogy talán a Mágiaügyi Minisztérium fiatalokra vonatkozó varázslást szabályozó törvény felügyelői talán nem lennének elájulva az ötletétől most, hogy már az apja házának a védőbűbájai se védik az illegális varázslástól. Úgyhogy csak érdeklődve mustrálta a másik szemlátomást rémült arcát, miközben gonoszkodva arra gondolt, hogy ezt az arcot kár, hogy nem tudja megörökíteni a Reggeli Próféta számára. Végül – miután belátta, hogy sajnálatos módon a Reggeli Prófétát nagy valószínűséggel nem érdekelné az ő elképesztő ötlete a mugli lány fotójával – kénytelen–kelletlen semleges, ámbár enyhén meglepett mimikát varázsolt magára, és Hannah felé fordította a figyelmét.

– Sajnálom, nem hallottam a kérdésedet. Mit is mondtál? – Hannah-t annyira kizökkentette a kérdés egyszerűsége, hogy ösztönösen normális válaszba kezdett, dacára annak, hogy mire is gondolt magában.

– Csak annyit, hogy... – És ott folytatta, ahol abbahagyta. Hermione pedig, miközben sunyin mosolygott az orra alatt, bemutatott belső szellemének, aki hibáját kezdte felróni neki.

***

Hermione Grindelwald nem volt egy ostoba ember. Nem volt rá jellemző az, hogy kétszer ugyanabba a hibába essen, de mikor elindult vissza az étkezést követően, és meglátta a múltkori magukat „Ó, de nagynak” képzelő fiatalokat, ahogy körbeállnak valakit érezte, ahogy felmegy benne a pumpa.

Ó, nem! Nem lett hirtelen jó kislány, vagy fejlődött ki benne heveny megmentési kényszer, amit azonnal ki kéne élnie – sőt valójában rettentően le is nézte azokat az önjelölt hőskomplexusos alakokat, akik nem bírtak magukkal.

Mégsem tett semmit. Egyszerűen muszáj volt megértenie, mire jó ez az egész. Hogy ezek az alakok miért bántották azt a valakit, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Morbid kíváncsiság volt ez, amit egyszerűen nem tudott nem kiélni. Lassan behúzódott az egyik résbe, ami a folyosóra nyílott, ahonnan már nem láthatják illetéktelen szemek, és csak nézte, ahogy azt a valamit körbeállják, erőszakosan lefogják, s bele-bele rúgnak. Végül, ahogy a már józanészen már túlmenő tetteket lassan kivitelezésbe kezdő fiatalokat bámulta a falnak támaszkodva, jutott el csak agyáig a gondolat, hogy talán le kellene őket állítania. Nézte, ahogy előhúzza az egyik a kisbicskát a zsebéből, és félretolja az útból az éppen kezét ütésre emelő illetőt. A mozdulaton látszott, hogy ő volt a „falkavezér”, ahogy nagy büszkén elindul a mostanra már véres alak felé. Most először pillanthatta meg teljes valójában a bántalmazottat, de amit látott, attól torkán fagyott a szó.

A fiú nem volt megfélemlítve. Kicsit sem. Az arcába hullott haját lassan kikotorta a kezével, majd lassan felegyenesedett. Csak egy pillanat műve volt az egész. Egy gúnyos, fölényes mosoly – pont olyan, amilyet ő szokott vetni ellenfeleire, mikor tudja, hogy azoknak esélyük sincs velük szemben, s mikor csak azért nem hagyja őket azonnal győzni, mert szórakoztatja elszántságuk, és reméli, hogy addig sem fog unatkozni. Egy kicsit kegyetlen mosoly – mikor belegondol abba, hogy mit is tehet velük, mikor eltervezi, hogy mit fog tenni velük.

Aztán az is eltűnt az arcáról, és csak szemének csillogása árulta el, hogy élvezi azt, ami jönni fog. Egy pillanatra még mintha látott volna valami vöröset is megcsillanni a szemében, de aztán az egésznek hirtelen vége is lett. Hermione próbálta felfogni, hogy mi történt, és magában újra lejátszotta a jelenetet. Csak egy mozdulat egy emberre, mindegyik pont egy olyan ideggócra, ami ugyan iszonyúan fáj, de nyom nélkül eltűnik.

Kezét megtörölve kerülte ki támadóit, s elegánsan elsétált a folyósón.

– Utálom ezt a rohadékot – szűrte a fogai között a vezér a kezét dajkálva. Barátai helyeslően bólintottak, miközben lassan, gyengéden felsegítették, mintha keze helyett lába sérült volna, és most járásra is képtelen volna. Hermione undorodóan felhúzta az orrát, miközben megvetően pásztázta „oly de nagyon ” sérültet és annak társait.

Érdekelte az „áldozat”.

 Ki volt ő?

Még egyszer visszanézett a már lassan elsomfordáló kiskirályokra, majd alaposan megvizsgálta a „tetthelyet.” Semmi. Se vér vagy cipőnyomok. Nem látszott a dulakodás nyoma sehol. Természetellenesen tiszta volt minden, s nem maradt ott semmi más, csak az irreálisan nagy mágia lenyomata.

*

A sötétben egy alak közben visszataszító mosolyra húzta a száját.

Érdekes. Nagyon érdekes. – S nézte, ahogy a lány elballag.

***

Az élet az árvaházban gyorsan telik – az állításokkal vagy az ember gondolataival ellenében. Szinte még fel sem eszmélt, szinte elrepültek az ott töltött napok. Az elején meg volt győződve ennek ellenkezőjéről, hiszen mivel tudnák őt lekötni azok az ostoba muglik, amit ő ne tudna se perc alatt megoldani?

 Azonban kénytelen volt rögtön odaérkezése másnapján szembesülni azzal, hogy az aranyvérű feltételezésekkel ellentétben a muglik sem henyélnek egész nap. Sőt, sokkal többet dolgoznak, tekintve, hogy nem tudnak egy pálcaintéssel, mondjuk kitakarítani.  Több részre osztották fel közöttük a munkát; a idősebb fiúk besegítettek a nehéz fizikai munkákban, a lányok pedig a konyhában, a takarításban vették ki a részüket. A gyerekekre, akik már elég nagyok voltak, hogy segíteni tudjanak kisebb feladatokat bíztak, mint például a üzenetek szállítása.

Ezzel a munkamegosztással dolgoztak reggel hattól délután háromig, háromtól este nyolcig. Minden átdolgozott negyedik nap után váltás volt a lányoknál, aki eddig takarított, az a konyhába megy, ahol külön forgás volt; ez krumplit pucol, az mosogat, amaz szeletel, az meg a húst készíti – már ha volt. Szerencsére általában a konyhásnők nélkülük is megoldották a helyzetet, és csak ha nagyon fontos személy érkezett kellett besegíteniük.

Hermione már majdnem szánalmat kezdett érezni szerencsétlenek iránt. Micsoda kicseszés lehet nem varázslónak születni! Ő maga őszintén hálás volt a Sorsnak, hogy boszorkány lett. Nem tudná elképzelni az életét állandóan a földön csúszva, alantas munkát végezve, ráadásul megalázkodni az állítólagos „gyengébb nem” egyikeként egy férfi előtt. Az efféle alantas dolgok elvégzésére vannak a házimanók; beléjük nyugodt szívvel rúghat az ember, arra valók.

Eszméletlen, mennyi munka van itt!– Hermione újfent csodálkozva nézett körül, miközben a szobája felé haladt.  Képtelen volt megszokni ezt a sürgés-forgást.

 Bár –  gondolta egy fokkal jobb kedvvel – többé nem is lesz szükség rá, ha minden jól megy. Istenem, el sem hiszem, hogy két nap múlva már végérvényesen a Roxfortba fogok járni! Még ő maga sem tudta, hogy ettől retteg-e, vagy csak  nagyon izgul.

Végül is az életét készül kockára tenni. Ez nem mintha nagy újdonság lenne számára, hiszen nap mint nap teszi ugyanezt pusztán azért, mert ő Hermione Grindelwald. Mégis, ez egy teljesen új szintre helyezi az egész játszmát – Hermione életét. Szinte remegett az izgalomtól. Ott lesz. A Roxfortban. Távol az apjától, a Roxfortban. Vigyorogni támadt kedve. És mégis, ő maga egyszerűen nem tudott nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen nem azért lesz ott, hogy boldog iskolás, együgyű kislányt játszva andalogjon az iskola régi falai között. Hogy nem azért lesz ott, hogy boldog legyen. Szinte forrt a vére az izgalomtól, miközben feje szinte kettérepedt az őt szétszakítani, kitörni akaró gondolatoktól, s kényszerrel nyomta el rettegésének valódi okát. Most még nem. Még nem gondol Dumbledore-ra. A küldetésére. Még egy picit hadd izguljon. Mint egy átlagos boszorkány, szóval, mint egy olyan, amilyen ő sohasem lesz.

Folytatása következik...

Harmadik fejezet

És kezdődhet a második felvonása első része :)

Leírás:

Hermione éppen, hogy csak megúszta előző kalandját a hírhedt/híres Blackekkel, máris belekeveredik egy másikba, amit árvaházi életnek hívunk.

Amiről még szó esik:
 Bejön a képbe pár fontos szereplő, középpontba egy olyannal, aki nem is tűnik annak. Vajon rájön vmelyikőtök kiről lehet szó?




Jó olvasást!














Mundus contritum
Harmadik fejezet
A Emiliáni St. Jeromos Gyermekotthon



„– Hermione Felicia Granger vagyok, örülök a találkozásnak – mosolygott rájuk reményei szerint barátságosan.
– Granger? – húzták össze a szemöldöküket egyszerre. Arcukról egyszeriben lefagyott a mosoly, és egy komorabb, majdhogynem undorodó arckifejezés vette át rajta a helyét. Hermione nem értette most mi van. Mi történik? Aztán eszébe jutott; a Black család hihetetlenül aranyvérmániás. De mire a tiltakozó szavak kiszökhettek volna az ajkán, Orion megszólalt.
– Hermione, mugliszületésű vagy?


Ebből hogyan magyarázom ki magam?”






Egy pillanatra teljesen kukán, megilletődötten álldogált ott. Egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit is tehetne egy ennyire képtelen helyzetben. Hiszen mondhat ő bármit, nem rajta múlik, hogy azt elhiszik-e, avagy sem. Nem is értette Grindelwald – vagy valamelyik megbízottjának – azon képtelen ötletét, hogy neki egy mugli söpredék nevét adják. Nézte az övéhez hasonló undort tükröző arcokat, és egyszerűen elkezdett nevetni. Az apja képes volt egy olyan nevet választani neki, ami azt sugallta, hogy ő egy mugli. Egy olyan nevet, amit ha meghallanak a Grindelwaldhoz hasonlók, akkor kivégzik. Egyszerűen nem tudott, nem nevetni.

Nagy lassacskán abbahagyva felnézett az előtte állókra még mindig halványan mosolyogva. Kicsit meglepve tapasztalta, hogy azok még mindig ott vannak – ő az ő helyükben már rég elhúzott volna magától, főleg miután meghallotta a röhögését. De ezek még mindig ott voltak, még ha egy kicsit megbotránkozva bámultak is rá – ezért aztán felfüggesztette a „jókedvét”, és elkomolyodva nézett rájuk.

– Nem, Orion, nem vagyok sárvérű. – Külön figyelmet fordított arra, hogy hangjából sugározzon a megvetése a vád iránt.
– Akkor... – kezdte volna a következőt, de ezúttal nem hagyta magát egy lealacsonyító jelzővel illetni, inkább megelőzve azt, közbevágott.
– Ugye a Roxfortba jártok? – Hova máshova? – gúnyolódott magában.
– Igen, miért? – Olyan egyszerűen el lehet terelni a figyelmüket, hogy az már szinte nevetséges. Persze az is lehet, hogy csak el akarták kerülni a kínos szituációt.
– Be kéne szereznem a felszerelésem. Tudnátok ebben segédkezni? – mosolygott rájuk állítása szerint kedvesen. Megelőzve kérdéseket, folytatta. – Ebben az évben kezdem ott a hatodévet, eddig dumstrangos voltam, és még nem nagyon ismerem ki magam itt – Meg úgy bárhol máshol. Azonban a várt beleegyezés helyett azok csak újfent döbbenten bambultak.
– Hát tudod, Hermione...
– Az öcsém azt szeretné neked dadogni, hogy a cuccokat majd csak augusztusban tudod megvenni. Addig ne is számíts rá, mert csak valamikor tizenharmadikával kerülnek a boltokba.
– Meg persze azt is – lökte meg Cygnust morcosan –, hogy akkor viszont szívesen segédkezünk a szép hölgynek – Úgy tűnt, hogy tény, hogy ő mégsem sárvérű, feloldotta a gátlásait, és visszatért az előbb megismert közvetlen stílus. Hermione azonban nem szokott hozzá ehhez, így igencsak zavartan értetlenkedve figyelte az előadottakat.
– Nos, akkor köszönöm. Amennyiben összefutunk, veletek tartok majd – Egyébiránt magam képes vagyok megoldani – Viszont nekem mennem kéne, szóval, viszlát! – köszönt el. Azok hetykén visszaintettek, mire útját ott folytatta, ahol abbahagyta.

Más szóval céltalanul járkált az Abszol úton fel s alá, néhány helyre betérve. Ilyen volt a könyvesbolt, ahonnan pár hasznos sötét varázslatos, bájitaltanos és még más, szórakozásra alkalmas olvasnivalót szerzett be, hogy jövendőbeli lakhelyén se unatkozzék. Többek között meglátogatott egy állatkereskedelmet, de aztán úgy döntött később ráér az még. Épp távozni készült, hogy egy kevésbé feltűnő helyről hoppanáljon, mikor meglátott a szeme sarkából egy elmosódott foltot.

Egy megmagyarázhatatlan oknál fogva megfordult, és elindult vissza a boltba. Egyenest a sarokba ment, ahonnan a sötétből két sárga szem pislogott rá. Fejében, miközben a kalitka felé nyúlt, hangosan kongatott a vészjelző, de elfojtotta józan esze jogos kiáltását. A kis kilincs felé nyúlt, mikor háta mögül megszólalt egy reszelős hang.

– Én a kisasszony helyében eltekintenék ettől az ötlettől.
– Akkor milyen szerencse, hogy nincs az én helyemben – vágta oda neki gorombán, miközben az eladó felé fordult – Mi van vele? – bökött a villogó szemű valamire. Miért nem akarja senki?
– Veszélyes jószág; nem hagyja magát, és rátámad mindenkire, ha veszélyben érzi magát.
– Maga meg természetesen rögtön le is beszélt róla mindenkit, hiszen ha magának nem megy – meg még pár szerencsétlennek –, akkor rögtön az állat hibája, ő az összeférhetetlen. Logikus – vakkantotta lenézően, majd újra a ketrec felé fordult.

Az állat, ha lehet még dühösebben meredt rá, mintha csak azzal is a távolságot akarná tartani. Hermione nem hagyta magát lerázni, kinyitotta a kis ajtót, egyik kezét pedig pár centire előrenyújtotta. Számolt vele, hogy ő neki most minimum az egyik ujja el fog fogyni vagy legalábbis erősen megfogyatkozni, de semmi nem történt. Semmi az égvilágon. Aztán a kis állat halkan morogni kezdett, és a ketrece leghátuljába húzódott. Hermione nem adta fel, halkan hívni kezdte, szemeivel a másikét kereste.


Aztán egy végtelenül hosszú másodperc után a morgás abbamaradt, ő pedig elmosolyodott.







***







Mindent túl lehet élni. Ami pedig nem öl meg, az megerősít.

Hermione nem tudta, hogy ezt most vajon magának mondta, vagy a nyakában gubbasztó apróságnak, aki valamilyen rejtély folytán, úgy tűnt megérti őt. Finoman végigsimított a másik bundáján, majd a kezébe véve pálcáját lekicsinyítette az újdonsült társát. Ki tudja nem lenne-e probléma az állattartásból. Amaz egy kicsit megremegett keze között, ahogy a varázslat végigsöpört rajta. Hermione újra végigsimított a másik most már csak egy nagyobb tenyérnyi méretű testecskéjén. Látszott, hogy fájdalomra számított, de neki esze ágában sem volt bántani. Nem, amíg a másik sem akar az életére törni – ebben pedig erősen kételkedett.

Aztán a szintén lekicsinyített hordozóba tette, majd azt a zsebébe, úgy, hogy az mindenképpen kapjon levegőt. Felnézett a hatalmas téglaépítményre, ahonnan a gyerekzsivaj élesen kihallatszódott, majd a táblára, ami fennhangon hirdette az idetévedőknek nevét; Emiliáni St. Jeromos Gyermekotthon. A rideg épület minden kedvességet száműzött kinézetéből, s mintha csak komorságát szerette volna bizonyítani, az eső egyszer csak eleredt, a háttérben pedig hangos égmoraj zendült. Hermione ezt biztatásnak vette, így elindult az árvaház felé.





*






Mindenhol vannak olyan emberek, ahol a kisebbeket a nagyok szórakozásból eltapossák. Úgy tűnik ez valami berögzült vadösztön lehet, ami még az ember civilizálttá válása előttről maradt vissza.

Hermione a sarokból figyelte a magukat oly nagynak képzelő fiúkat, akik a náluknál jóval fiatalabb lányt szekírozták, miközben a barátaik hangosan biztatták a folytatásra, és a még agresszívabb tetszésnyilvánításra. Hermione tudta, hogy nem avatkozhat közbe. Ugyanúgy, ahogy apját sem állíthatta meg sohasem, ezt sem tehette. Mindegyik ugyanaz a következetlenség lenne, ugyanabból a gyengeségből fakadó hiba, mégis ahogy elindult a magát igazgatósági irodának nevező helység felé érezte, ahogy az epe elönti a torkát, benne egy gombócot formálva, miközben a kislányt figyelte, aki segélykérőn nézett rá.

Rá, pont rá, pedig az egész árvaházból ő az, aki a legkevésbé sietne annak megmentésére. Hiába. Szemét a lányon tartva, emelt fővel masírozott el mellettük, közben lenézően az erőkülönbségekről és egyes emberek ostoba viselkedéséről dünnyögött. Tett róla, hogy azok biztosan meghallják és értsék az utalást. A lányra csak fölényesen, lenézően rápillantott, majd egy undorodó fintorral molesztálói felé elhagyta a terepet.





*






– És miért a mi árvaházunkba jött végül? – húzta fel orrát az előtte ülő Mrs. Woods.
– Mint említettem, nem sok választásom volt, asszonyom – válaszolt halkan, bocsánatkérőn. Belül azonban már forrt a dühtől. Ostoba muglik! Mintha itt akarnék lenni, mintha egy levegőt akarnék szívni a társadalom mocskával! Örülhetnének, hogy egy olyan régi és dicső tisztavérű család leszármazottja, mint én, rápazarolom az időmet!
– Mit is mondtál, kedvesem, honnan jöttél? – Nem lehet ennyire értetlen! Hányszor kell még elmondani?
– Worthingből, asszonyom.
– Hmm – Az asszony tűnődve szívta be az alsó ajkát, és azt rágcsálva meredt valahová Hermione fölé elgondolkodva. – Tudja, kedveském, manapság rengeteg szörnyűséget lehet hallani. Nem mintha én mindent elhinnék, dehogy! – rázta fejét az ifjabb felé. – Azonban azok a mostani tragédiák! És azt mondja, kedves... Mit is mondott mi a neve?
– Hermione.
– Igen, szóval Hermione, azt mondja ön tanúja volt egy ilyesminek? Sőt, áldozata?
– Igen. Ott vesztettem el a családomat – helyeselt halk, szomorúsággal átszőtt hangon. Az homloka gondtól volt terhes, szemeit lesütötte, teste pedig a tettetett iszonyattól rázkódott meg. – Szörnyű volt... egyszer csak megjelentek azok az alakok, és mindenfélét elkezdtek kiabálni, miközben édesanyámékat a földre kényszerítették, és... – Mély átérzéssel kezdte, teste akaratlanul megremegett, arca síri volt, de közben elszabadult egy-egy könnycsepp, ami lefolyva új utat keresett magának. Fejét lassan felemelte, s könyörgően bámult a döbbent asszonyságra. Nem folytatta. Nem tudta folytatni.
– Kérem, ne kérje, hogy el kelljen mondanom! Ne kérje, hogy újra átéljem! – rimánkodott az iszonyattól eltorzult arckifejezéssel. Az Mrs. Woods látva a másik nyilvánvaló fájdalmát és vonakodását, inkább abbahagyta a faggatást, és a másik mellé guggolva rásimította annak vállára a kezét.
– Shh, semmi baj – suttogott aggodalmasan. – Most már biztonságban vagy, itt már nem érhet baj – ígérte, s védőn átölelte a másik törékeny alakját. Hermione odasimította a fejét a másik testéhez, miközben még keservesebben kezdett zokogni a gyásztól. Egyedül ő tudta, hogy a fintor az arcán nem a sírástól van, hanem a visszafojtott somolygástól.

Egy-null az én javamra.





*





Hát, ez... takaros..

Ez volt az első gondolata, mikor Mrs. Woods megmutatta a szobáját, amin két másik lánnyal osztozott. Halkan megköszönte még egyszer a lehetőséget, hogy befogadták, de közben szemei már az újdonsült lakhelyét fürkészték. Egy pillanatra megakadt a tekintete a két lányon, akik őt figyelték némán, majd behúzta maga mögött az ajtót, és figyelmen kívül hagyva leendő szobatársait a hely minőségét kezdte felmérni.

Először is van tető; ez mindenképpen egy pozitív szempont. – Volt ugyanis több olyan helyen a küldetései alkalmával, ahol néha ez sem volt adott.


A falakról a tapéta csíkokban lemállott, alatta valaha sárga színű festék volt. A szobában lévő világítást egy kis lámpa adta, ami a plafon közepéről lógott le, és igencsak ijesztően himbálózott – olybá tűnt, mintha bármelyik pillanatban a fejükre hullhatott volna. A sarkokban egy zöldes, bolyhos valami burjánzott – Hermione erősen gyanakodott arra, hogy az penész.

Dísz nem volt sehol. Az ágyak szorosan a falhoz, s egymáshoz voltak tolva – szobában három ilyen volt. Bal oldalt kettő, vele szemben egy, majd az mellett egy asztal foglalt helyet – valószínűleg íróasztalként szolgált. Középen az ablaknál volt egy kis radiátor, ez majdhogynem luxusnak tűnt itt. Minden a legprecízebb rendben foglalt helyet. A nyughelyeken egy kis vánkos, s egy vékony takaró szolgálta a kényelmet, az is gondosan összehajtogatva és egymásra helyezve. Lepedőnek egy régi, elnyűtt pléd szolgált. Az asztalon egymásra pakolva pár füzet, közvetlenül mellette egy sorban kirakva két ceruza, valamint egy radírgumi. Ehhez szorosan odanyomorítva egy szék, ami mellett már rögtön az ajtó szokott nyílni.

Egyszóval nem volt egy öt csillagos szálloda, de Hermionét nem zavarta. Volt tető, volt ágy, és még kaját is kapott – ez már önmagában luxusnak számított, pláne az apja szigorúságához képest. Főleg, ha hozzávesszük, hogy mostantól nem kell minden szavára, mozdulatára vigyáznia, és hogy végre megszabadult Grindelwald figyelő tekintete elől – már ha nem számítjuk a biztosan felbukkanó kémeit, akik ott akarnak majd keresztbe tenni neki, ahol csak tudnak. Persze, alig pár percébe tellene eltennie őket láb alól – akár a jól bevált muglis, verekedős módszerrel –, azonban biztosra vette, hogy apja elég szigorúan büntetné meg érte őt, mindegy hogy ő-e a hibás, avagy sem – még a végén őt „tennék el láb alól” rosszakarói helyett. Jobb inkább nem kihívni maga ellen a sorsot – vagy Grindelwaldot.




Végezvén a szoba feltérképezésével ráemelte íriszeit az ágyon terpeszkedő, még mindig őt bambuló lányokra. Merészen a szemükbe nézett, állta a vizsgáztató mustrát, miközben ő is felmérte őket. Egyik sem tűnt veszélyesnek, de még különösebben érdekesnek sem. Tipikusan azoknak a fiatal tini lányoknak tűntek, akik folyamatosan vihognak, és az eszük máson sem jár, mint a pasikon. Más szóval ők átlagosak – olyasvalakik, amilyen Hermione sosem lesz (bár nem is biztos, hogy akar).

Rájőve, hogy nem lehet egy egyszerű pillantással megfélemlíteni őt, elszakították tekintetüket az övéről, majd lassan végignéztek. Láthatóan nem jutottak ezzel sem eredményre, így aztán a szavakhoz folyamodtak.

– És te ki vagy? – Roppant kedves üdvözlés, köszönöm – gondolta epésen, miközben válaszolt.
– Ezt nem úgy illik, hogy először bemutatkozol, aztán kérdezel felőlem?
– Itt mindenki ismer engem, így nem szükséges. Téged viszont – nyomta meg a szót – senki sem. Szóval?
– Furcsa, mindig meg voltam róla győződve, hogy a régiek mennek az újakhoz, segítve ezzel a beilleszkedést, és nem fordítva – felelte, még mindig kerülve a témát.
– Hát itt meg... – kezdte volna, de a másik közbeszólt. Valószínűleg el akarja kerülni a vitát.
– Én Kate vagyok – mondta gyorsan. – Simán csak Kate, örvendek. – Hermione rámosolygott a lányra. Nem azért mert szimpatikus volt, hanem mert így látta helyesnek – talán csak nem akart még egy kínos jelenetet.
– Her...
– Én Jessica vagyok – vágott közbe a kötekedős. Tényleg ostoba ez a lány. – Jessica Burns – meredt Hermionéra vehemensen. Kicsit olyan volt, mintha meg akarná félemlíteni őt. Aztán egy perc múlva, látva a sikertelenségét, ugyanolyan hevesen és pattogóan szólalt meg. – Kate, menjünk! A többiek már várnak minket! – rántotta meg Kate karját, aki még mindig várakozva bámult Hermionéra. Aztán a következő rántásnál már felhagyott a barátkozási tervével, és hagyta magát kiráncigálni a szobából.
– Én Hermione vagyok – mondta aztán üres szobának. – Hermione Felicia Granger.
Most először volt szomorú azért, mert nem Grindelwald volt. Akkor most nyugodt szívvel megátkozhatta volna azt a Jessicát, és nem kellett volna bűntudatot éreznie. De most, itt ebben az árvaházban, Granger volt. Egy egyszerű mugli. Pont, mint a többi.




Folytatása következik...

A harmadik fejezet tartalmából

És íme, egy kis ízelítő a harmadik fejezetből. Jó szórakozást!

*

– És miért a mi árvaházunkba jött végül? – húzta fel orrát az előtte ülő.

– Mint említettem, nem sok választásom volt, asszonyom – válaszolt halkan, bocsánatkérőn. Belül azonban már forrt a dühtől. Ostoba muglik! Mintha itt akarnék lenni, mintha egy levegőt akarnék szívni a társadalom mocskával! Örülhetnének, hogy egy olyan régi és dicső tisztavérű család leszármazottja, mint én, rápazarolom az időmet!

– Mit is mondtál, kedvesem, honnan jöttél? – Nem lehet ennyire értetlen! Hányszor kell még elmondani?

– Worthingből, asszonyom.

– Hmm – Az asszony tűnődve szívta be az alsóajkát, és azt rágcsálva meredt valahová Hermione fölé elgondolkodva. – Tudja, kedveském, manapság rengeteg szörnyűséget lehet hallani. Nem mintha én mindent elhinnék, dehogy! – rázta fejét az ifjabb felé. – Azonban azok a mostani tragédiák! És azt mondja, kedves... Mit is mondott mi a neve?

– Hermione.

– Igen, szóval Hermione, azt mondja ön tanúja volt egy ilyesminek? Sőt, áldozata?

– Igen. Ott vesztettem el a családomat – helyeselt halk, szomorúsággal átszőtt hangon. Az homloka gondtól volt terhes, szemeit lesütötte, teste pedig az iszonyattól rázkódott meg. – Szörnyű volt... egyszer csak megjelentek azok az alakok, és mindenfélét elkezdtek kiabálni, miközben édesanyámékat a földre kényszerítették, és... – Mély átérzéssel kezdte, teste akaratlanul meg-megremegett, arca síri volt, de közben el-elszabadult egy-egy könnycsepp, ami lefolyva új utat keresett magának. Fejét lassan felemelte, s könyörgően bámult a döbbent asszonyságra. Nem folytatta. Nem tudta folytatni. – Kérem, ne kérje, hogy el kelljen mondanom! Ne kérje, hogy újra átéljem! – rimánkodott az iszonyattól eltorzult arckifejezéssel. Az asszony látva a másik nyilvánvaló fájdalmát és vonakodását, inkább abbahagyta a faggatást, és a másik mellé guggolva rásimította annak vállára a kezét.

– Shh, semmi baj – suttogott aggodalmasan. – Most már biztonságban vagy, itt már nem érhet baj – ígérte, s védőn átölelte a másik törékeny alakját. Hermione a fejét odasimította a másikhoz, miközben még keservesebben kezdett zokogni a gyásztól. Egyedül ő tudta, hogy a fintor az arcán nem a sírástól van, hanem a visszafojtott somolygástól.

Egy - null az én javamra.

***