| Leírás: | Hermione éppen, hogy csak megúszta előző kalandját a hírhedt/híres Blackekkel, máris belekeveredik egy másikba, amit árvaházi életnek hívunk. | |||||
Bejön a képbe pár fontos szereplő, középpontba egy olyannal, aki nem is tűnik annak. Vajon rájön vmelyikőtök kiről lehet szó?
Jó olvasást!
Harmadik fejezet
A Emiliáni St. Jeromos Gyermekotthon
„– Hermione Felicia Granger vagyok, örülök a találkozásnak – mosolygott rájuk reményei szerint barátságosan.
– Granger? – húzták össze a szemöldöküket egyszerre. Arcukról egyszeriben lefagyott a mosoly, és egy komorabb, majdhogynem undorodó arckifejezés vette át rajta a helyét. Hermione nem értette most mi van. Mi történik? Aztán eszébe jutott; a Black család hihetetlenül aranyvérmániás. De mire a tiltakozó szavak kiszökhettek volna az ajkán, Orion megszólalt.
– Hermione, mugliszületésű vagy?
Ebből hogyan magyarázom ki magam?”
Egy pillanatra teljesen kukán, megilletődötten álldogált ott. Egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit is tehetne egy ennyire képtelen helyzetben. Hiszen mondhat ő bármit, nem rajta múlik, hogy azt elhiszik-e, avagy sem. Nem is értette Grindelwald – vagy valamelyik megbízottjának – azon képtelen ötletét, hogy neki egy mugli söpredék nevét adják. Nézte az övéhez hasonló undort tükröző arcokat, és egyszerűen elkezdett nevetni. Az apja képes volt egy olyan nevet választani neki, ami azt sugallta, hogy ő egy mugli. Egy olyan nevet, amit ha meghallanak a Grindelwaldhoz hasonlók, akkor kivégzik. Egyszerűen nem tudott, nem nevetni.
Nagy lassacskán abbahagyva felnézett az előtte állókra még mindig halványan mosolyogva. Kicsit meglepve tapasztalta, hogy azok még mindig ott vannak – ő az ő helyükben már rég elhúzott volna magától, főleg miután meghallotta a röhögését. De ezek még mindig ott voltak, még ha egy kicsit megbotránkozva bámultak is rá – ezért aztán felfüggesztette a „jókedvét”, és elkomolyodva nézett rájuk.
– Nem, Orion, nem vagyok sárvérű. – Külön figyelmet fordított arra, hogy hangjából sugározzon a megvetése a vád iránt.
– Akkor... – kezdte volna a következőt, de ezúttal nem hagyta magát egy lealacsonyító jelzővel illetni, inkább megelőzve azt, közbevágott.
– Ugye a Roxfortba jártok? – Hova máshova? – gúnyolódott magában.
– Igen, miért? – Olyan egyszerűen el lehet terelni a figyelmüket, hogy az már szinte nevetséges. Persze az is lehet, hogy csak el akarták kerülni a kínos szituációt.
– Be kéne szereznem a felszerelésem. Tudnátok ebben segédkezni? – mosolygott rájuk állítása szerint kedvesen. Megelőzve kérdéseket, folytatta. – Ebben az évben kezdem ott a hatodévet, eddig dumstrangos voltam, és még nem nagyon ismerem ki magam itt – Meg úgy bárhol máshol. Azonban a várt beleegyezés helyett azok csak újfent döbbenten bambultak.
– Hát tudod, Hermione...
– Az öcsém azt szeretné neked dadogni, hogy a cuccokat majd csak augusztusban tudod megvenni. Addig ne is számíts rá, mert csak valamikor tizenharmadikával kerülnek a boltokba.
– Meg persze azt is – lökte meg Cygnust morcosan –, hogy akkor viszont szívesen segédkezünk a szép hölgynek – Úgy tűnt, hogy tény, hogy ő mégsem sárvérű, feloldotta a gátlásait, és visszatért az előbb megismert közvetlen stílus. Hermione azonban nem szokott hozzá ehhez, így igencsak zavartan értetlenkedve figyelte az előadottakat.
– Nos, akkor köszönöm. Amennyiben összefutunk, veletek tartok majd – Egyébiránt magam képes vagyok megoldani – Viszont nekem mennem kéne, szóval, viszlát! – köszönt el. Azok hetykén visszaintettek, mire útját ott folytatta, ahol abbahagyta.
Más szóval céltalanul járkált az Abszol úton fel s alá, néhány helyre betérve. Ilyen volt a könyvesbolt, ahonnan pár hasznos sötét varázslatos, bájitaltanos és még más, szórakozásra alkalmas olvasnivalót szerzett be, hogy jövendőbeli lakhelyén se unatkozzék. Többek között meglátogatott egy állatkereskedelmet, de aztán úgy döntött később ráér az még. Épp távozni készült, hogy egy kevésbé feltűnő helyről hoppanáljon, mikor meglátott a szeme sarkából egy elmosódott foltot.
Egy megmagyarázhatatlan oknál fogva megfordult, és elindult vissza a boltba. Egyenest a sarokba ment, ahonnan a sötétből két sárga szem pislogott rá. Fejében, miközben a kalitka felé nyúlt, hangosan kongatott a vészjelző, de elfojtotta józan esze jogos kiáltását. A kis kilincs felé nyúlt, mikor háta mögül megszólalt egy reszelős hang.
– Én a kisasszony helyében eltekintenék ettől az ötlettől.
– Akkor milyen szerencse, hogy nincs az én helyemben – vágta oda neki gorombán, miközben az eladó felé fordult – Mi van vele? – bökött a villogó szemű valamire. Miért nem akarja senki?
– Veszélyes jószág; nem hagyja magát, és rátámad mindenkire, ha veszélyben érzi magát.
– Maga meg természetesen rögtön le is beszélt róla mindenkit, hiszen ha magának nem megy – meg még pár szerencsétlennek –, akkor rögtön az állat hibája, ő az összeférhetetlen. Logikus – vakkantotta lenézően, majd újra a ketrec felé fordult.
Az állat, ha lehet még dühösebben meredt rá, mintha csak azzal is a távolságot akarná tartani. Hermione nem hagyta magát lerázni, kinyitotta a kis ajtót, egyik kezét pedig pár centire előrenyújtotta. Számolt vele, hogy ő neki most minimum az egyik ujja el fog fogyni vagy legalábbis erősen megfogyatkozni, de semmi nem történt. Semmi az égvilágon. Aztán a kis állat halkan morogni kezdett, és a ketrece leghátuljába húzódott. Hermione nem adta fel, halkan hívni kezdte, szemeivel a másikét kereste.
Aztán egy végtelenül hosszú másodperc után a morgás abbamaradt, ő pedig elmosolyodott.
Mindent túl lehet élni. Ami pedig nem öl meg, az megerősít.
Hermione nem tudta, hogy ezt most vajon magának mondta, vagy a nyakában gubbasztó apróságnak, aki valamilyen rejtély folytán, úgy tűnt megérti őt. Finoman végigsimított a másik bundáján, majd a kezébe véve pálcáját lekicsinyítette az újdonsült társát. Ki tudja nem lenne-e probléma az állattartásból. Amaz egy kicsit megremegett keze között, ahogy a varázslat végigsöpört rajta. Hermione újra végigsimított a másik most már csak egy nagyobb tenyérnyi méretű testecskéjén. Látszott, hogy fájdalomra számított, de neki esze ágában sem volt bántani. Nem, amíg a másik sem akar az életére törni – ebben pedig erősen kételkedett.
Aztán a szintén lekicsinyített hordozóba tette, majd azt a zsebébe, úgy, hogy az mindenképpen kapjon levegőt. Felnézett a hatalmas téglaépítményre, ahonnan a gyerekzsivaj élesen kihallatszódott, majd a táblára, ami fennhangon hirdette az idetévedőknek nevét; Emiliáni St. Jeromos Gyermekotthon. A rideg épület minden kedvességet száműzött kinézetéből, s mintha csak komorságát szerette volna bizonyítani, az eső egyszer csak eleredt, a háttérben pedig hangos égmoraj zendült. Hermione ezt biztatásnak vette, így elindult az árvaház felé.
Mindenhol vannak olyan emberek, ahol a kisebbeket a nagyok szórakozásból eltapossák. Úgy tűnik ez valami berögzült vadösztön lehet, ami még az ember civilizálttá válása előttről maradt vissza.
Hermione a sarokból figyelte a magukat oly nagynak képzelő fiúkat, akik a náluknál jóval fiatalabb lányt szekírozták, miközben a barátaik hangosan biztatták a folytatásra, és a még agresszívabb tetszésnyilvánításra. Hermione tudta, hogy nem avatkozhat közbe. Ugyanúgy, ahogy apját sem állíthatta meg sohasem, ezt sem tehette. Mindegyik ugyanaz a következetlenség lenne, ugyanabból a gyengeségből fakadó hiba, mégis ahogy elindult a magát igazgatósági irodának nevező helység felé érezte, ahogy az epe elönti a torkát, benne egy gombócot formálva, miközben a kislányt figyelte, aki segélykérőn nézett rá.
Rá, pont rá, pedig az egész árvaházból ő az, aki a legkevésbé sietne annak megmentésére. Hiába. Szemét a lányon tartva, emelt fővel masírozott el mellettük, közben lenézően az erőkülönbségekről és egyes emberek ostoba viselkedéséről dünnyögött. Tett róla, hogy azok biztosan meghallják és értsék az utalást. A lányra csak fölényesen, lenézően rápillantott, majd egy undorodó fintorral molesztálói felé elhagyta a terepet.
– És miért a mi árvaházunkba jött végül? – húzta fel orrát az előtte ülő Mrs. Woods.
– Mint említettem, nem sok választásom volt, asszonyom – válaszolt halkan, bocsánatkérőn. Belül azonban már forrt a dühtől. Ostoba muglik! Mintha itt akarnék lenni, mintha egy levegőt akarnék szívni a társadalom mocskával! Örülhetnének, hogy egy olyan régi és dicső tisztavérű család leszármazottja, mint én, rápazarolom az időmet!
– Mit is mondtál, kedvesem, honnan jöttél? – Nem lehet ennyire értetlen! Hányszor kell még elmondani?
– Worthingből, asszonyom.
– Hmm – Az asszony tűnődve szívta be az alsó ajkát, és azt rágcsálva meredt valahová Hermione fölé elgondolkodva. – Tudja, kedveském, manapság rengeteg szörnyűséget lehet hallani. Nem mintha én mindent elhinnék, dehogy! – rázta fejét az ifjabb felé. – Azonban azok a mostani tragédiák! És azt mondja, kedves... Mit is mondott mi a neve?
– Hermione.
– Igen, szóval Hermione, azt mondja ön tanúja volt egy ilyesminek? Sőt, áldozata?
– Igen. Ott vesztettem el a családomat – helyeselt halk, szomorúsággal átszőtt hangon. Az homloka gondtól volt terhes, szemeit lesütötte, teste pedig a tettetett iszonyattól rázkódott meg. – Szörnyű volt... egyszer csak megjelentek azok az alakok, és mindenfélét elkezdtek kiabálni, miközben édesanyámékat a földre kényszerítették, és... – Mély átérzéssel kezdte, teste akaratlanul megremegett, arca síri volt, de közben elszabadult egy-egy könnycsepp, ami lefolyva új utat keresett magának. Fejét lassan felemelte, s könyörgően bámult a döbbent asszonyságra. Nem folytatta. Nem tudta folytatni.
– Kérem, ne kérje, hogy el kelljen mondanom! Ne kérje, hogy újra átéljem! – rimánkodott az iszonyattól eltorzult arckifejezéssel. Az Mrs. Woods látva a másik nyilvánvaló fájdalmát és vonakodását, inkább abbahagyta a faggatást, és a másik mellé guggolva rásimította annak vállára a kezét.
– Shh, semmi baj – suttogott aggodalmasan. – Most már biztonságban vagy, itt már nem érhet baj – ígérte, s védőn átölelte a másik törékeny alakját. Hermione odasimította a fejét a másik testéhez, miközben még keservesebben kezdett zokogni a gyásztól. Egyedül ő tudta, hogy a fintor az arcán nem a sírástól van, hanem a visszafojtott somolygástól.
Egy-null az én javamra.
*
Hát, ez... takaros..
Ez volt az első gondolata, mikor Mrs. Woods megmutatta a szobáját, amin két másik lánnyal osztozott. Halkan megköszönte még egyszer a lehetőséget, hogy befogadták, de közben szemei már az újdonsült lakhelyét fürkészték. Egy pillanatra megakadt a tekintete a két lányon, akik őt figyelték némán, majd behúzta maga mögött az ajtót, és figyelmen kívül hagyva leendő szobatársait a hely minőségét kezdte felmérni.
Először is van tető; ez mindenképpen egy pozitív szempont. – Volt ugyanis több olyan helyen a küldetései alkalmával, ahol néha ez sem volt adott.
A falakról a tapéta csíkokban lemállott, alatta valaha sárga színű festék volt. A szobában lévő világítást egy kis lámpa adta, ami a plafon közepéről lógott le, és igencsak ijesztően himbálózott – olybá tűnt, mintha bármelyik pillanatban a fejükre hullhatott volna. A sarkokban egy zöldes, bolyhos valami burjánzott – Hermione erősen gyanakodott arra, hogy az penész.
Dísz nem volt sehol. Az ágyak szorosan a falhoz, s egymáshoz voltak tolva – szobában három ilyen volt. Bal oldalt kettő, vele szemben egy, majd az mellett egy asztal foglalt helyet – valószínűleg íróasztalként szolgált. Középen az ablaknál volt egy kis radiátor, ez majdhogynem luxusnak tűnt itt. Minden a legprecízebb rendben foglalt helyet. A nyughelyeken egy kis vánkos, s egy vékony takaró szolgálta a kényelmet, az is gondosan összehajtogatva és egymásra helyezve. Lepedőnek egy régi, elnyűtt pléd szolgált. Az asztalon egymásra pakolva pár füzet, közvetlenül mellette egy sorban kirakva két ceruza, valamint egy radírgumi. Ehhez szorosan odanyomorítva egy szék, ami mellett már rögtön az ajtó szokott nyílni.
Egyszóval nem volt egy öt csillagos szálloda, de Hermionét nem zavarta. Volt tető, volt ágy, és még kaját is kapott – ez már önmagában luxusnak számított, pláne az apja szigorúságához képest. Főleg, ha hozzávesszük, hogy mostantól nem kell minden szavára, mozdulatára vigyáznia, és hogy végre megszabadult Grindelwald figyelő tekintete elől – már ha nem számítjuk a biztosan felbukkanó kémeit, akik ott akarnak majd keresztbe tenni neki, ahol csak tudnak. Persze, alig pár percébe tellene eltennie őket láb alól – akár a jól bevált muglis, verekedős módszerrel –, azonban biztosra vette, hogy apja elég szigorúan büntetné meg érte őt, mindegy hogy ő-e a hibás, avagy sem – még a végén őt „tennék el láb alól” rosszakarói helyett. Jobb inkább nem kihívni maga ellen a sorsot – vagy Grindelwaldot.
Végezvén a szoba feltérképezésével ráemelte íriszeit az ágyon terpeszkedő, még mindig őt bambuló lányokra. Merészen a szemükbe nézett, állta a vizsgáztató mustrát, miközben ő is felmérte őket. Egyik sem tűnt veszélyesnek, de még különösebben érdekesnek sem. Tipikusan azoknak a fiatal tini lányoknak tűntek, akik folyamatosan vihognak, és az eszük máson sem jár, mint a pasikon. Más szóval ők átlagosak – olyasvalakik, amilyen Hermione sosem lesz (bár nem is biztos, hogy akar).
Rájőve, hogy nem lehet egy egyszerű pillantással megfélemlíteni őt, elszakították tekintetüket az övéről, majd lassan végignéztek. Láthatóan nem jutottak ezzel sem eredményre, így aztán a szavakhoz folyamodtak.
– És te ki vagy? – Roppant kedves üdvözlés, köszönöm – gondolta epésen, miközben válaszolt.
– Ezt nem úgy illik, hogy először bemutatkozol, aztán kérdezel felőlem?
– Itt mindenki ismer engem, így nem szükséges. Téged viszont – nyomta meg a szót – senki sem. Szóval?
– Furcsa, mindig meg voltam róla győződve, hogy a régiek mennek az újakhoz, segítve ezzel a beilleszkedést, és nem fordítva – felelte, még mindig kerülve a témát.
– Hát itt meg... – kezdte volna, de a másik közbeszólt. Valószínűleg el akarja kerülni a vitát.
– Én Kate vagyok – mondta gyorsan. – Simán csak Kate, örvendek. – Hermione rámosolygott a lányra. Nem azért mert szimpatikus volt, hanem mert így látta helyesnek – talán csak nem akart még egy kínos jelenetet.
– Her...
– Én Jessica vagyok – vágott közbe a kötekedős. Tényleg ostoba ez a lány. – Jessica Burns – meredt Hermionéra vehemensen. Kicsit olyan volt, mintha meg akarná félemlíteni őt. Aztán egy perc múlva, látva a sikertelenségét, ugyanolyan hevesen és pattogóan szólalt meg. – Kate, menjünk! A többiek már várnak minket! – rántotta meg Kate karját, aki még mindig várakozva bámult Hermionéra. Aztán a következő rántásnál már felhagyott a barátkozási tervével, és hagyta magát kiráncigálni a szobából.
– Én Hermione vagyok – mondta aztán üres szobának. – Hermione Felicia Granger.
Most először volt szomorú azért, mert nem Grindelwald volt. Akkor most nyugodt szívvel megátkozhatta volna azt a Jessicát, és nem kellett volna bűntudatot éreznie. De most, itt ebben az árvaházban, Granger volt. Egy egyszerű mugli. Pont, mint a többi.
Folytatása következik...
