Negyedik

Helló! Nem szabadkozom, tudom, hogy megérdemlem a letolást, hogy ennyire elhanyagoltam az írást. Azért remélem maradt még olvasó -- ez most nekik/nektek szól: Boldog Karácsonyt és Jó olvasást! Ez az én ajándékom nektek ^^"

 Tanulság: 

 

<b> Nem mindenki áldozat, akit annak hiszünk, és nem mindenki hős, akit annak remélünk. </b>

Mundus contritum

Negyedik fejezet

Megrökönyödve bámult a fürdőre – a koedukált fürdőre. A mögötte jövő kislány csoport azon nyomban belé rohant, de ő ott állva, ledermedve fel sem fogta.

Nincs elválasztva. – A szeme egy meztelenül rohangáló kisfiúra esett. – Nincs, egyáltalán nincs.

– Hermione? – érintették meg a vállát. Enyhén sokkosan próbált az őt megszólítóra figyelni. – Talán valami gond van?

– A... – mutogatott az előtte lévő helyiségre enyhén pánikolva, hátha megértik a problémáját. Újra nekigyürkőzött a mondatnak, de csak valami nyöszörgésszerű hang jött ki rajta. Nyugalom, Hermione, nyugalom. Te aranyvérű vagy, viselkedj is annak megfelelően. Másodszorra már sikerült összeszednie magát annyira, hogy valamikori anyja se akarná lefejezni azért, mert nem viselkedik megfelelően. – Szóval a fürdő koedukált. – Nagyszerű, Mione, sikerült megállapítanod a nyilvánvalót.

– Igen, az. – A körülötte lévő lányok értetlenkedve pislogtak felé. Tényleg nem értik. Miért nem értik? Jessica idegesen igazgatta magát, miközben még idegesebben nézett felé. Nagyon menni akart már fürödni. Hannah, helyrerakás céljából finomnak nem mondható mozdulattal oldalba bökte. Hannah a szomszéd szobában lakó lány volt, és ő se kedvelte Jessicát túlzottan. Jó lány, csendes, Hermionénak szimpatikus volt – a haját idegesen csavargató és a fiúk felé kacéran kacsingató Jessicával ellentétben. Kate szemében egyszer csak világosság gyúlt, miközben megszorította a Hermione kezét, és figyelmeztetően a veszekedni készülő párosra nézett.

– Te még nem fürödtél koedukáltban, ugye? – Mione bólintott. Kezdte úgy érezni, mintha ő reagálta volna túl. De az nem lehet, ő normális. Ez a helyzet nem az. Ezt kérdést nem kellett volna feltenni, nyilvánvalónak kellett volna, hogy tűnjön. Az lenne a normális, ha nem kellene abban fürödniük.

Mégis, most kezdte úgy érezni, mint aki bolhából csinált elefántot. Biztos valami elkényeztetett nemes kisasszonynak nézik most, hogy még ilyenről sem hallott. Menteni vágyva a menthetőt, nagy bátran elindult elsőként a zuhanyzók felé. A lányok vállat vonva követték, valószínűleg elkönyvelve őt valami komikus dívának

***

Hermione fáradtan rákönyökölt az asztalra miközben szemeit kábán az előtte megállás nélkül fel s alá sétálgatóra meresztette.

–  Meddig akarod ezt még folytatni? Nem elég neked az, hogy holnap is hajnalban kelünk?– A másik azonban ügyet sem vetve rá folytatta a céltalan körbe-körbemászkálást. Hermione most a másik oldalról próbálkozott megközelíteni. – Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy rád küldöm – mutatott az ölében fekvőre.

Amaz érzékelve gazdája hangulat változását, morogva fejezte ki, hogy tessék csak őt békén hagyni. Erről a lány kezébe belemerülő karmok is nyilvánvaló jelet adtak bizonyításképp. Hermione belenézett a másik figyelmeztetően megvillanó sárga íriszeibe, és egy pillanatra megint elöntötte azaz érzés, hogy a másik túlságosan is intelligens ahhoz, hogy egyszerű állatnak lehessen minősíteni. Lehet az egy bármennyire is ritka és különleges faj leszármazottjának egy példánya, akkor is irreálisan értelmes. Kezdve kifejező viselkedésével, vagy reakcióijaival a neki adott utasításokra. Végigsimította a pici hátát, és újra végigvette az olvasottakat:

„Semper mutabilibus: Egy rendkívül ritka faj, ami a kihalás szélén van már a rájuk vadászó varázslók miatt, akik különleges bundájuk és varázserejük miatt kutatják kísérletezés és értékes kültakarójuk felhasználásának céljából. Nevét az állandó testváltoztatásáról kapta, ami annyit tesz: örökké változó.”

Kizárt, hogy valaki ennyire paranoiás legyen, hogy ezt mind beképzelje – ezt nyilvánvalóan tudta még az ő múltjával is. Kivéve persze, ha idő előtt megbuggyant. Végigvéve az életét, már ezt sem tartotta kizártnak.

– ...oké? – Hermionénak a pillanatig fel se tűnt, hogy elbambult, csak most, mikor a lány figyelemfelkeltésképp meglóbálta kezét az arca előtt.

A másik közeledésétől Hermionénak beindultak az életösztönei, és paranoidmód hajolt hátra, miközben kezei automatikusan a „veszélyforrás” felé lendültek, testtartása pedig az alapvédekező állást kezdte felvenni. Csupán annak köszönhette, hogy nem követett el fatális hibát, hogy a belediktált civil viselkedés alapjait anno elsajátította – ami egyértelműen nem írt olyanról, hogy halálra kell rémülnünk az úgynevezett barátainktól vagy halál nyugodtan lefegyverezzük őket egy olyan harcművészeti stílussal, amit elég ritkán használnak a szegény, árva gyerekek, és még kevésbé a megrögzött mágiamániás varázsló palánták.  Időben le tudta rakni a kezeit maga mellé, mielőtt puszta reflexből és színtiszta paranoiából leütötte volna az előtte álló Hannát, aki döbbenten szemlélte a hátraugrását.

– Mione? – Hát, legalább megválaszoltam az arra vonatkozó kérdésemet, hogy lehetséges, hogy valaki ennyire paranoiás legyen. Az a tekintet mindent elmondott tulajdonosa gondolatairól. Arról, ahogy felmérte a helyzetet – és Hermione legnagyobb sajnálatára jól –, és most nem tudja, hogy mit gondoljon. Hiszen egyértelműen nem így viselkedik egy sajnálatra méltó, árva fiatal leány. Természetesen pont én fogtam ki azt az embert, aki ezt nem menőnek gondolja, hanem halálra rémült tőle. Tipikus.

Hermione egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy felejtésátkot szór a másikra, hiszen mit lehet tenni egy ennyire szerencsétlen helyzetben? De aztán eszébe jutott, hogy talán a Mágiaügyi Minisztérium fiatalokra vonatkozó varázslást szabályozó törvény felügyelői talán nem lennének elájulva az ötletétől most, hogy már az apja házának a védőbűbájai se védik az illegális varázslástól. Úgyhogy csak érdeklődve mustrálta a másik szemlátomást rémült arcát, miközben gonoszkodva arra gondolt, hogy ezt az arcot kár, hogy nem tudja megörökíteni a Reggeli Próféta számára. Végül – miután belátta, hogy sajnálatos módon a Reggeli Prófétát nagy valószínűséggel nem érdekelné az ő elképesztő ötlete a mugli lány fotójával – kénytelen–kelletlen semleges, ámbár enyhén meglepett mimikát varázsolt magára, és Hannah felé fordította a figyelmét.

– Sajnálom, nem hallottam a kérdésedet. Mit is mondtál? – Hannah-t annyira kizökkentette a kérdés egyszerűsége, hogy ösztönösen normális válaszba kezdett, dacára annak, hogy mire is gondolt magában.

– Csak annyit, hogy... – És ott folytatta, ahol abbahagyta. Hermione pedig, miközben sunyin mosolygott az orra alatt, bemutatott belső szellemének, aki hibáját kezdte felróni neki.

***

Hermione Grindelwald nem volt egy ostoba ember. Nem volt rá jellemző az, hogy kétszer ugyanabba a hibába essen, de mikor elindult vissza az étkezést követően, és meglátta a múltkori magukat „Ó, de nagynak” képzelő fiatalokat, ahogy körbeállnak valakit érezte, ahogy felmegy benne a pumpa.

Ó, nem! Nem lett hirtelen jó kislány, vagy fejlődött ki benne heveny megmentési kényszer, amit azonnal ki kéne élnie – sőt valójában rettentően le is nézte azokat az önjelölt hőskomplexusos alakokat, akik nem bírtak magukkal.

Mégsem tett semmit. Egyszerűen muszáj volt megértenie, mire jó ez az egész. Hogy ezek az alakok miért bántották azt a valakit, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Morbid kíváncsiság volt ez, amit egyszerűen nem tudott nem kiélni. Lassan behúzódott az egyik résbe, ami a folyosóra nyílott, ahonnan már nem láthatják illetéktelen szemek, és csak nézte, ahogy azt a valamit körbeállják, erőszakosan lefogják, s bele-bele rúgnak. Végül, ahogy a már józanészen már túlmenő tetteket lassan kivitelezésbe kezdő fiatalokat bámulta a falnak támaszkodva, jutott el csak agyáig a gondolat, hogy talán le kellene őket állítania. Nézte, ahogy előhúzza az egyik a kisbicskát a zsebéből, és félretolja az útból az éppen kezét ütésre emelő illetőt. A mozdulaton látszott, hogy ő volt a „falkavezér”, ahogy nagy büszkén elindul a mostanra már véres alak felé. Most először pillanthatta meg teljes valójában a bántalmazottat, de amit látott, attól torkán fagyott a szó.

A fiú nem volt megfélemlítve. Kicsit sem. Az arcába hullott haját lassan kikotorta a kezével, majd lassan felegyenesedett. Csak egy pillanat műve volt az egész. Egy gúnyos, fölényes mosoly – pont olyan, amilyet ő szokott vetni ellenfeleire, mikor tudja, hogy azoknak esélyük sincs velük szemben, s mikor csak azért nem hagyja őket azonnal győzni, mert szórakoztatja elszántságuk, és reméli, hogy addig sem fog unatkozni. Egy kicsit kegyetlen mosoly – mikor belegondol abba, hogy mit is tehet velük, mikor eltervezi, hogy mit fog tenni velük.

Aztán az is eltűnt az arcáról, és csak szemének csillogása árulta el, hogy élvezi azt, ami jönni fog. Egy pillanatra még mintha látott volna valami vöröset is megcsillanni a szemében, de aztán az egésznek hirtelen vége is lett. Hermione próbálta felfogni, hogy mi történt, és magában újra lejátszotta a jelenetet. Csak egy mozdulat egy emberre, mindegyik pont egy olyan ideggócra, ami ugyan iszonyúan fáj, de nyom nélkül eltűnik.

Kezét megtörölve kerülte ki támadóit, s elegánsan elsétált a folyósón.

– Utálom ezt a rohadékot – szűrte a fogai között a vezér a kezét dajkálva. Barátai helyeslően bólintottak, miközben lassan, gyengéden felsegítették, mintha keze helyett lába sérült volna, és most járásra is képtelen volna. Hermione undorodóan felhúzta az orrát, miközben megvetően pásztázta „oly de nagyon ” sérültet és annak társait.

Érdekelte az „áldozat”.

 Ki volt ő?

Még egyszer visszanézett a már lassan elsomfordáló kiskirályokra, majd alaposan megvizsgálta a „tetthelyet.” Semmi. Se vér vagy cipőnyomok. Nem látszott a dulakodás nyoma sehol. Természetellenesen tiszta volt minden, s nem maradt ott semmi más, csak az irreálisan nagy mágia lenyomata.

*

A sötétben egy alak közben visszataszító mosolyra húzta a száját.

Érdekes. Nagyon érdekes. – S nézte, ahogy a lány elballag.

***

Az élet az árvaházban gyorsan telik – az állításokkal vagy az ember gondolataival ellenében. Szinte még fel sem eszmélt, szinte elrepültek az ott töltött napok. Az elején meg volt győződve ennek ellenkezőjéről, hiszen mivel tudnák őt lekötni azok az ostoba muglik, amit ő ne tudna se perc alatt megoldani?

 Azonban kénytelen volt rögtön odaérkezése másnapján szembesülni azzal, hogy az aranyvérű feltételezésekkel ellentétben a muglik sem henyélnek egész nap. Sőt, sokkal többet dolgoznak, tekintve, hogy nem tudnak egy pálcaintéssel, mondjuk kitakarítani.  Több részre osztották fel közöttük a munkát; a idősebb fiúk besegítettek a nehéz fizikai munkákban, a lányok pedig a konyhában, a takarításban vették ki a részüket. A gyerekekre, akik már elég nagyok voltak, hogy segíteni tudjanak kisebb feladatokat bíztak, mint például a üzenetek szállítása.

Ezzel a munkamegosztással dolgoztak reggel hattól délután háromig, háromtól este nyolcig. Minden átdolgozott negyedik nap után váltás volt a lányoknál, aki eddig takarított, az a konyhába megy, ahol külön forgás volt; ez krumplit pucol, az mosogat, amaz szeletel, az meg a húst készíti – már ha volt. Szerencsére általában a konyhásnők nélkülük is megoldották a helyzetet, és csak ha nagyon fontos személy érkezett kellett besegíteniük.

Hermione már majdnem szánalmat kezdett érezni szerencsétlenek iránt. Micsoda kicseszés lehet nem varázslónak születni! Ő maga őszintén hálás volt a Sorsnak, hogy boszorkány lett. Nem tudná elképzelni az életét állandóan a földön csúszva, alantas munkát végezve, ráadásul megalázkodni az állítólagos „gyengébb nem” egyikeként egy férfi előtt. Az efféle alantas dolgok elvégzésére vannak a házimanók; beléjük nyugodt szívvel rúghat az ember, arra valók.

Eszméletlen, mennyi munka van itt!– Hermione újfent csodálkozva nézett körül, miközben a szobája felé haladt.  Képtelen volt megszokni ezt a sürgés-forgást.

 Bár –  gondolta egy fokkal jobb kedvvel – többé nem is lesz szükség rá, ha minden jól megy. Istenem, el sem hiszem, hogy két nap múlva már végérvényesen a Roxfortba fogok járni! Még ő maga sem tudta, hogy ettől retteg-e, vagy csak  nagyon izgul.

Végül is az életét készül kockára tenni. Ez nem mintha nagy újdonság lenne számára, hiszen nap mint nap teszi ugyanezt pusztán azért, mert ő Hermione Grindelwald. Mégis, ez egy teljesen új szintre helyezi az egész játszmát – Hermione életét. Szinte remegett az izgalomtól. Ott lesz. A Roxfortban. Távol az apjától, a Roxfortban. Vigyorogni támadt kedve. És mégis, ő maga egyszerűen nem tudott nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen nem azért lesz ott, hogy boldog iskolás, együgyű kislányt játszva andalogjon az iskola régi falai között. Hogy nem azért lesz ott, hogy boldog legyen. Szinte forrt a vére az izgalomtól, miközben feje szinte kettérepedt az őt szétszakítani, kitörni akaró gondolatoktól, s kényszerrel nyomta el rettegésének valódi okát. Most még nem. Még nem gondol Dumbledore-ra. A küldetésére. Még egy picit hadd izguljon. Mint egy átlagos boszorkány, szóval, mint egy olyan, amilyen ő sohasem lesz.

Folytatása következik...